Ne bántsuk az ősfoglalkozásokat!
 
Jócskán megfogyatkozott a hagyományos vízközeli mesterségek művelőinek hajdan népes tábora. Már csak a halász járja a vizeinket hajnalonként, szinte rejtőzködve a zajos világ elől. Alakja kitéphetetlenül belegyökeredzik a vizek birodalmába. Szerintem a Hortobágy is ijesztő lenne, ha nem látnánk a tájjal együtt élő ember szelíd nyomait – egy-egy gémeskutat, nádtetejű hodályt.
Herman Ottó bölcs megállapítása szerint a halászat és a pásztorkodás a magyarok két nagy ősfoglalkozása. Az emberiség legelső szellemi termékei a csapdák – a halászszerszámok szinte kivétel nélkül ide tartoznak. Generációk végtelen sorának természetismerete összegződik általuk. Most mindezt törvénnyel elsorvasztani? Nagy tudósunk, Herman Ottó forog a sírjában.
A halászszerszámok kollektív szellemi termékeink, éppúgy, mint a népdalkincsünk. Ennek tört része – más területen – már rég hungarikum lenne!
A „Kece milling, marázsa. Hagyományos halászat természetes vizeinken” című, 2001-ben megjelent könyvemben sorakoztattam fel a magyar halászat módszereinek és eszköztárának Európában páratlan sokszínűségét. Ugyanerről szóló fotókiállításaimat sok rangos helyen láthatták itthon és külországokban, például ott volt 2000-ben a Hannoveri Világkiállítás magyar pavilonjában.
A többszáz halászcsaládért is aggódom. Mivel ők egymástól távol dolgoznak, közös érdekeiket nem tudják érvényesíteni. Nem kapunk hírt arról, mennyire megrázta őket, hogy szeretett foglalkozásukat nem folytathatják. Az Öcsödön élő, csupa bölcsesség Ungi Istvánnak még az unokája is halász szeretne lenni...
A horgász-halász ellentétet jórészt a tájékozatlanak szítják. Mondassék ki, hogy a halász: szakember. Jelzései a vizek állapotáról nagyon fontosak. Felelősséget érez. Visszadobja a méreten alulit, mert hosszú távon akar megélni a vizek adományaiból. A horgászjegyet váltók kötődése más jellegű.
A halász ebből tartja el a családját. A nagyobb tábor tagjai között viszont a kikapcsolódás és a fogás élménye a legfontosabb. Lehet olyan horgász, aki sok szemetet hagy maga után, és lehet olyan halász, aki méltatlan. Őket külön kell tárgyalni és elítélni.
Ha több lenne a hal, elcsitulnának a kedélyek. Mutogathatnánk a kárókatonára. Gondoskodhatnánk ívóterületekről – például azáltal, hogy legalább mutatóba kipróbálnánk a hajdani, hihetetlen halbőséget eredményező vízgazdálkodási-vízrendezési megoldásokat. Hasznosítsuk végre a jelentős kutatási eredményeket, melyeket az utóbbi két évtizedben ért el a Győrben élő régész és történész, Dr. Takács Károly!
A régészet és a néprajz édestestvérek. Vegyük le a polcról Dr. Andrásfalvy Bertalan veretes munkáit az ártéri, vagy fokgazdálkodásról! S van a fok-rendszernek egy délvidéki vízépítő mérnök kutatója is: Dr. Hovány Lajos a Szabadkai Egyetemen.
Jómagam fotóművész és néprajzkutató vagyok egy személyben. Kultúránk talapzat-fontosságú fejezeteiről jelent meg könyveim sora, legutóbb a „Pásztoremberek”. Munkásságomért az idén Kossuth-díjat kaptam. Fölszisszenek, ha műveltségünk fundamentum-értékű darabjait rövidtávú, át nem gondolt érdekek sértik.
Büszkék lehetünk rá, hogy mi még fel tudjuk mutatni a természetből, de annak károsítása nélkül élő – és abból megélő! – embert, a halászt és a pásztort. Példaértékűek!
Európa kellős közepén maradt egy térség, ahol tovább élhetett a halfogó eszközök és módszerek sokfélesége. Nem került a „végképp eltörölni ” sorsára. Más országokban járva voltak fejbekólintó élményeim. A térségünket belengő eszmerendszer nem tudta besorakoztatni azt, aki nem a felülről vezényelt tanfolyamokon tanult, ellenben jól megvolt az ükapjától örökölt tudással. Soha nem tudták az irodában, hol van éppen. – Legjobb az ilyen mesterséget megtiltani! – gondolták a szovjet időkben. (A mi halászati szövetkezeti rendszerünk szerencsére nem volt ilyen fafejű.)
A Volgán túl, de még az Urálon innen élnek az udmurtok. Amikor a fővárosukban, Izsevszkben érdeklődtem, szinte megrökönyödtek a kérdésen, mert a halfogás ilyen formában rég tilos náluk. Nem vitatkoztam, de a távoli falvakban újra faggatózni kezdtem. Már jött is egy halász, aki csak legyintett a városi hatalmasok reguláira. Mindent megmutatott, sokat fényképeztem. Sikerült megörökítenem a nálunk már-már elfeledett bokorháló használatát.
Nyugaton ne is keressük a halászat őseredeti formáit. A télen-nyáron fedél nélküli életet ők már nem vállalnák. Föltehetjük a kérdést: volt-e náluk egyáltalán a miénkkel egybevethető édesvízi halászati kultúra, miközben korai századainkban mi (s a norvégok) láttuk el halhússal Nyugat-Európát? Ma úgy gondolják, hogy a folyók és a tavak legyenek a horgászoké, a halhúst úgyis a tengerek meg a tógazdaságok adják. Újabban onnan szabályoznak, miközben jobbára tájékozatlanok, s kötődéseinket nem érzékelik.
Volt itt egy talapzat, ami harmonikussá rendezte a természethez meg az embertársainkhoz való viszonyunkat, működőképessé formálta a sorra következő generációkat. Felelős gondolkodók világszerte fáradoznak azon, hogy rendezzük viszonyunkat a természettel. Épp most köszönnénk el attól a sok tapasztalattól, amit halászaink őriznek? Kultúránk e tartományának át nem gondolt elsorvasztásával eltűnik öröklött ökológiai tudásunk egy fontos része és sivárabb lesz országunk karaktere. Ezt nem akarhatjuk.
 
Budapest, 2015. májusában
 
Kunkovács László