Megjelent a HITEL folyóiratban.

Szálljunk képzeletben magasan e föld fölé, és próbáljuk ismereteink alapján magyarázni
és értelmezni a látottakat… Különösen az idősebbek számára szokatlan és
feltűnő a hatalmas kiterjedésű művelt táblák látványa, melyeket nem szakítanak, nem osztanak
meg a dűlőutak és azokat szegélyező fák és bokrok sora. Tavasszal szinte a szemhatárig
sárgállik a virágzó repce, vagy most, 2012 őszén, a szárazságban barnára aszalódott
kukoricás tenger. Hol van a még egy-két évtizede látott, különböző termények
színes mozaikja a határban? Eltűntek a dűlőutakkal együtt. A hatalmas táblákon az év
folyamán csak óriás gépek forgolódtak néhány napig: többsoros ekéket vontató traktorok,
arató-cséplő kombájnok, csillogó tárcsasorokat vontató erőgépek. Irányítóik is láthatatlanok,
a vezetőfülke elrejti őket. Széles határban sem embert, sem házi állatot nem
látni sehol. Egy-egy zöld rétekkel kísért patak mellett, ha még kiegyenesítve megmaradhatott,
és még nem szántották fel füvét, ritkán tűnnek fel legelésző állatok. Magyarország
állatállománya 1985 és 2003 között 66%-kal csökkent. A megmaradt marha- és sertésállomány
néhány nagyüzem kezén van, hatalmas istállókkal és feldolgozó üzemekkel.
Az ország tejbehozatalra szorul. Vannak 500–1000 lakosú falvak, melyekben egyetlen tehenet
sem tartanak. Igen, az ország termőföldjének nagyobb részén nagyüzemek munkálkodnak.
Zwi Lerman professzor, a Világbank vezető agrárközgazdászának 2000-ben
végzett számítása szerint az összes magyarországi gazdálkodó 92%-ának kezén csak az
összes föld alig 10%-a van, a gazdaságok 8%-a részesül a szántóterület 90%-ából. Igaz,
hogy ezek a nagyüzemek ennek a földnek csak mintegy harmadát birtokolják, kétharmadát
bérlik, de a föld adás-vételének teljes szabadságát korlátozó törvények 2014-ben elvesztik
érvényességüket, ezután a bérlők előjogot szereznek a föld megvételére. Az Európai
Unió közvetlen földalapú agrártámogatásából az összes gazdálkodó egység 6%-át
kitevő, legnagyobb birtokosok 70%-ot kapnak, az összes többi, a gazdálkodók 92%-a pedig
a támogatás 30%-án osztozik. A földnagybirtok ilyen nyomasztó túlsúlya ismeretlen
a magyar történelemben, és a világban is csak az egykori gyarmatokon alakult ki az utóbbi
években. Ennek az állapotnak részletes ismertetésével itt nem foglalkozom, csak utalok
itt Tanka Endre professzor részletekbe menő tanulmányára (TANKA 2011).
A tájképre figyelő embernek az is feltűnik, hogy egy-egy zápor után mennyi mély árkot
vág a lezúduló víz a vetésekben, szántásokban. Az aszfaltozott közutakat sok helyütt
úgy eliszapolja, hogy kotrógépekkel kell tisztítanunk a közlekedés fenntartására, miközben
az utakat kísérő árkok megteltek a lehordott földdel. Nagyobb patakok, folyók,
a Duna és Tisza megbarnult vizéből csak sejtjük, hány ezer tonna termékeny humusz
siet a Fekete-tengerbe. Tudjuk, hogy a nagyüzemek nem vagy alig javítják szerves trágyával
a termőföldet, legfeljebb műtrágyával, és a nehéz gépek összetömörítik a talajt,
sajátos, a föld vízháztartását is akadályozó réteget hozva létre. (Eketalpbetegség). Sok
üzem használ gyilkos növényvédőszereket, nemcsak rovar- és gombakártevők ellen, hanem
különféle gyomirtókat is, melyek felszívódva a terményekbe beláthatatlanul mérge-
zik a földet, nemcsak a védett táblában, hanem környezetében, a vízfolyásokkal egészen
távoli tájakat, fákat, bokrokat, madarakat és az embert is. Az egykori fás vagy füves legelők
nagy részét felszántották, ahol megmaradt még, elbozótosodott, elgazosodva erdő
minősítést kapott, de csak évtizedek múlva válhat igazán azzá.
Mi szálljunk képzeletben lejjebb, nézzünk be a falvakba. Bármerre is járunk az országban,
minden faluban, kisvárosban sok tábla, ablakba tett felirat hirdeti: „Ez a ház,
telek eladó.” Több kisebb településen láthatunk elhagyott, üres iskolaépületet, és találkozhatunk
autóbuszra várakozó kisiskolásokkal. Sok gyermek utazik naponta több órát
az iskolába, mialatt nem tud sem pihenni, sem tanulni semmit. A falvak elöregedtek,
sokfelé a munkanélküliség meghaladja az 50%-os arányt, miközben a házak mögötti kerteket
sem művelik már meg, s nem látunk sem baromfit, sem virágot. A gyarló gyümölcs
szedetlen hever a gondozatlan fák alatt. Sok a pusztuló, romló, lakatlan ház, üres
istállóépület. A falvak közvetlen határban is begazosodnak, járhatatlanná válnak dűlőutak.
A fiatalok jobban ismerik a közeli város plázáit, mint szülőfalujuk közvetlen környékét.
Nem járnak, dolgoznak, kirándulnak benne. Miért is tennék?
A szomorú látványt csak megerősítik a láthatatlanról szóló számadatok, statisztikák.
Évtizedek óta fogy a népesség. A halálozások száma meghaladja a születésekét. Sok fiatal
és középkorú keresi megélhetését külföldön: orvosok, ápolók, mérnökök, szakmunkások
és képzetlen, alkalmi munkát vállalók. „Pusztulunk” – mondta minap egy parlamenti
képviselő, mire az egyén szabadságát hirdető párt felszólalója így válaszolt: „Igen,
a dinoszauruszok kipusztulnak!” A hallgatóságból sokan nevettek…
Az egészségügyi statisztikák arról is szólnak, hogy a magyarországi népesség egyik legbetegebb
Európában, és igen alacsony, különösen a férfiak átlagéletkora. E kérdéssel foglalkozott
a magatartástudomány kiváló tudósa és professzor asszonya a budapesti orvostudományi
egyetemen, az idén elhunyt Kopp Mária. Kutatásainak lényege az, hogy az
emberi kapcsolatok hiánya, az úgynevezett társadalmi tőke gyengesége elmagányosítja az
embereket és ezért szorongókká lesznek. „A kutatási eredmények egyértelműen bizonyították,
hogy az érzelmi funkciózavarok, a szorongás, a depresszió jelentős kockázati tényező
számos nagy népegészségügyi jelentőségű betegség kialakulása, lefolyása és kiújulása
szempontjából.” (Magyarországon két év alatt háromszor annyian halnak meg szívés
érrendszeri betegségek miatt, mint az európai átlag. Az életkor szerint standardizált
átlagot 100%-nak véve Magyarországon a férfiak keringési szervi halálozási aránya 147%,
a nőké 144%… Az emésztőszervi megbetegedések miatti halálozás kiugróan legnagyobb
mind a magyar férfiak (170%), mind a magyar nők között (160%)… Az alkoholos májbetegség
és májzsugor kiugróan a leggyakoribb halálok… Az erőszakos halálozás (baleset,
öngyilkosság, gyilkosság) aránya megdöbbentő, a férfiak között Magyarországon
– az európai átlagot 100%-nak véve – 189%, a következő Ausztriában 49%-kal kisebb,
a nők között nálunk 192% – tehát közel kétszerese az európai átlagnak! (KOPP 1995, 14).
„Az emberi magatartástudomány legújabb felismerései rávilágítanak arra, hogy az életformaváltás
kísérőjelenségein túl a válság gyökere az, hogy a modern társadalomban
a szorongáskeltés új lehetőségei alakultak ki, amelyek az önkényuralom hatékony eszközeivé
váltak. A kapcsolataitól, értékeitől, életcéljától, önértékelésétől megfosztott, magányosan
szorongó ember tetszés szerint felhasználható a szükséges funkcióra, kicserélhető
és manipulálható. Fel kell tehát ismernünk, hogy a technikai fejlődés csupán az
előfeltételeket teremtette meg a szorongáskeltés olyan formáihoz, amelyek ellen a ko-
rábbi történelmi korszakokban természetes védettséget nyújtott az ember és környezetének
szerves egysége. A XX. század történelme és mindennapjai tragikusan bizonyítják ezt
a tételt.
A szorongáskeltés az önkényuralom legfontosabb eszköze, de nem csupán a diktatórikus
társadalmakban, hanem a családi, iskolai, munkahelyi, mozgalmi diktátoroknak is
fegyvere. Mivel a szorongáskeltés pénzben, haszonban, hatalomban kifejezhető, eredményes
stratégia, óriási erők állnak szolgálatában. Mindazok a manipulációk, amelyek a családot,
a közösséget, az emberi kapcsolatokat bomlasztják, ezek értékeit kicsinyítik vagy
éppen tagadják, a hétköznapi önkénynek kiszolgáltatott, szorongáskeltéssel terelhető tömeget
formálják még akkor is, ha céljaik éppen ellenkezőek” (KOPP 1995, 7).
„Ember és környezetének szerves egysége” – olvastuk. Más szavakkal: az ember kapcsolatokban
él, kapcsolatokra van teremtve. Ember és ember, ember és Isten, ember és
a természet kapcsolata létszükséglete az embernek. Az ember és ember közti kapcsolatnak,
közösségnek számos köre van: anya és gyermeke, gyermekek és szülők, a tágabb
család és rokonság, a helyi lakóközösség, a faluközösség, a tágabb, több faluból álló, házassági
kapcsolatokkal, nyelvjárással elkülönülő néprajzi csoport, az egy nyelvet és politikai
egységet alkotó nemzet, melyet összeköt a közös múlt, történelem és műveltség
sajátos egésze, a magatartástól a nemzetet jellemző értékrendig. E közösségi, kapcsolatkörök
az egyén számára, élete során, különböző súlyt, értéket kapnak. Az újszülött és
anyjának kapcsolata egyértelműen meghatározó, de amikor a gyermek felnő, és új család
alapítására készül, párt választ magának, és ezért elhagyja apját és anyját is, és egy
testté válnak. És vannak történelmi helyzetek, a nagyobb közösséget fenyegető veszély
idején, a férfi elhagyja családját, feleségét és gyermekeit, hogy akár élete kockáztatásával
is védje nemzetét. „Nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért.” Mindezeknek
a kapcsolatoknak alapja a kölcsönösség. Ha ez egyoldalú, a vesztes fél csalódik,
reményét és hitét veszti a közösségi kapcsolatban. Elhagyatva magányossá válik, és szorongóvá.
Így van ez egy „fejlettebb”, rétegzett társdalomban is. Bár a minden emberben
élő „őshagyomány” szerint minden ember lényegében egyenlő, egyenlően van joga emberhez
méltó életre, a természet, az Isten teremtette világ használatára, a megélhetésre.
Ha bizonyos munkamegosztást, társadalmi rangokat, osztályokat és kiváltságokat hallgatólagosan
eltűr, elfogad, bizonyos határokig, e létrejött társadalmi szerződés nem sérthet
alapvető emberi jogokat, és méltányosan kell működnie. Ha egy kisebbség kapzsiságával
átlépi a kialakult, megszokottá vált határokat a többség méltánytalan kárára, a közösségben
csalódott egyének sérülnek, létük a teljes és tartalmas, méltányos életre bizonytalanná
válhat, szorongókká lesznek. Az igazságos munkamegosztásban és a természet adományaiban
való méltányos részesedésben csalódottak változtatni akarnak ezen, vissza akarják
állítani az igazságosabbnak ítélt társadalmi szerződést. Ha ebbéli törekvéseikben is csalódnak,
a tanult reménytelenség lesz úrrá az embereken. Nyílt lázadás, forradalom vagy
apatikus önfeladás közt kell választaniuk. Az utóbbi gyakori formája az öngyilkosság,
a pillanatnyi előnyök, anyagi javak megszerzésének elsőbbsége, mely a teljes, tartalmas
életről való lemondás. Lemond a korábban életet jelentő kapcsolatokról is. Az életre szóló
párkapcsolatról, az élet továbbadásának felelősségéről, az utódokban való gyönyörködésről
is. (Magányos, „szingli”, a gyermekvállalás nélküli életvitel, az egykézés, vagyis
születéskorlátozás, pillanatnyi mámor keresése alkohollal, droggal, pénzért vásárolt nemi
élvezettel stb.) Nem jelent értéket, életcélt a kapcsolatok, eszmék, emberek védelme, épí-
tése. A tanult reménytelenségbe került közösség, nemzet fogy, pusztul, sorra alulmarad
ellenségeivel szemben…
Az Istennel való kapcsolat, közösség tulajdonképpen az emberi kapcsolatok summája.
Máté evangéliuma szerint az utolsó ítéletkor az Úr a jobbjára állított igazaknak azt
mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített
országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen
voltam, és befogadtatok… Beteg voltam, és meglátogattatok… Erre megkérdezik az igazak:
Uram, mikor láttunk éhesen… vagy szomjasan… mikor láttunk betegen… A király
így felel: Bizony mondom nektek, amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek,
nekem tettétek.” A szeretet parancsának teljesítése – a kapcsolat, a közösség maga.
A természettel való kapcsolat is elemi szükséglete az embernek. „A biológiai sokféleség
(a biodiverzitás) egy másik, a piacin túli értékére utal a biofilia hipotézis… E hipotézis
szerint az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő
biológiai világban változatosságot és új ingereket keresnek. A természethez és más
fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és
jóllétének szempontjából… a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes
jellemzője valamennyi emberi kultúrának… A biológiai sokféleség alapvető, semmivel
sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai jóllétének. Az élelemmel,
a menedékkel, a szexualitással és a társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet
élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának… Dasgupta (1995) számos
tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő kapcsolatokat talált a népességnövekedés,
a szegénység és a helyi környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás
csökkenését) között.” A biodiverzitásnak szerepe van a társadalmi rend fenntartásában is
(GOWDY 2004, 58–60).
Az elszomorító tájkép értelmezéséhez, kialakulásához vezető történelmi tények ismeretében
összefoglalhatjuk röviden: A kialakult nagyüzemi, nagybirtokos túlsúlyt megelőzte
egy olyan társadalmi „fejlődés”, melynek során néhány hatalommal rendelkező, a nemzettel
minden méltányos szövetséget, szolidaritást felmondó törpe kisebbség kapzsisága,
önzése érvényesült. Ezt lehetővé tették a nemzeten kívül álló, külső politikai erők, melyek
kihasználták a magyar társadalomban évszázadok óta feszülő ellentéteket, és együttműködve
ezzel a törpe, önző kisebbséggel, céltudatosan rombolták le a nemzet többségét
alkotó, a természettel közvetlen kapcsoltban álló, kisbirtokos, családi gazdálkodást
folytató magyarországi paraszti társadalmat, fosztották meg azt földjétől, korábbi használt,
kezelt természeti környezetétől. (A korábbi századok mulasztásaira még visszatérek.)
A Szovjetuniónak nevezett világbirodalom hatalmát a politikai vezetés, az azt kiszolgáló
érdekcsoportok éppen avval akarták biztosítani, elősegíteni, hogy a korábbi, az emberek
szabadságát és méltányos egyenjogúságát sértő hibákra hivatkozva, egy új és méltányosabb
társadalmi rendet, nagyobb szabadságot és egyenlő jogokat ígértek, és ennek alapján
igyekeztek megsemmisíteni minden régebbi, kisebb és nagyobb közösséget, melyek
az embereknek tartást, ellenálláshoz erőt adhattak volna. Az egyén korlátlan szabadságát
hirdették meg, és támadtak minden hagyományos kapcsolatot elvben és gyakorlatban:
a családot, a házaspári hűséget, a közösségeket teremtő egyházakat, vallási társulatokat,
a nemzetet, az összes egyesületet, baráti kört, foglalkozás vagy hivatás alapján létrejött
érdekképviseletet, szervezetet. Miért? A válasz a fentebb idézett néhány sor Kopp
Mária könyvéből. Az emberi kapcsolatok kegyetlen rombolásához járult tehát a magyar
parasztság termelőszövetkezetekbe való kényszerítésével megvalósult földtől való megfosztása,
vagyis a természettel való kapcsolatnak az erőszakos lerombolása. Ez sem most
kezdődött, a XX. század derekán, csak radikálisan befejeződött. (Erre is kitérek még.)
Ennek célja és lényege és eredménye is ugyanaz, ami az emberi kapcsolatok lerombolásával
megvalósult: szorongóvá válás, egészségleromlás, a népesség fogyása gyermektelenség
és kivándorlás következtében, ráadásul a termőföld vészes leromlása, pusztulása.
A rendszerváltás ebben a tekintetben nem sokat változtatott meg. A hatalmi „elit” gondoskodott
arról, hogy a kárpótlással a korábbi rendszerben jó helyzetbe került hatalommal
rendelkező néhány haszonélvezője megszerezze magának a termőföldet is, nemcsak
fillérekért a privatizált ipari üzemeket. Ez azért volt lehetséges többek közt, mert az
Európai Unió Közös Agrárpolitikájában (KAP, bővebben TANKA 2011, 67) Magyarország
területét eleve nagyüzemi, olcsó mezőgazdasági nyersanyagtermelésre szánták, szemben
a nyugati, tizenöt alapító tagállam földjével, melyen „a családi gazdaság (viszonylagos
tulajdonosi önállóságot fenntartó) modelljét” kívánják fenntartani. Ezzel – fél évszázad
után – végre megszabadulhat a gazdagabb és műveltebb Nyugat a talajt súlyosan pusztító
műtrágyaterheléstől, mégpedig úgy, hogy azt – károsító hatások tudományos ismerete
ellenére – a keleti térség földhasználatára hárítja (TANKA 2011, 268). Már az Unióba
belépésünk előtt világos lett, hogy az Unió agrártámogatása a kelet-európai belépők számára
kevesebb, mint a nyugati országokban levő gazdaságoké. Ez 2012 májusában a nyugati
szintnek csak 70%-a (és ezt hazai forrásból tilos kiegészítenünk), és ennek a támogatásnak
a 90%-át nálunk legfeljebb az összes regisztrált termelő 5%-a, vagyis a legnagyobb
tőkeerejű gazdaságok élvezi, miközben a fejlesztési és beruházási támogatásokból
– az „életképes gazdaság törvényi méretküszöbe miatt…” – a gazdaságok 91%-a kiesik
(TANKA, 2011, 133). Hozzá kell tennünk azt is, hogy 1990 után szinte a teljes élelmiszer-
feldolgozó ipart felvásárolták a nyugati befektetők, és azokat nem korszerűsítették,
hanem egyszerűen leállították. Így történt például a cukorgyárakkal is, melyekből egy
dolgozik még hazánkban, osztrák tulajdonban, a kaposvári. A leállított cukorgyárak termelési
kvótáját is eladták, ezzel szinte ingyen jutottak piachoz. Egyszerűen becsapták az
eladósodott ország kormányát, melynek az ipar modernizációját ígérték. Ezzel hálálta
meg Európa szerencsésebb és gazdagabb fele a magyaroknak azt a véráldozatát, melylyel
megnyerték számára és az egész tőkés világnak a harmadik világháborút. Ez a rövid,
vázlatos helyzetkép jól ábrázolja, hogy milyen szoros összefüggés van az ember és
ember, valamint ember és természet kapcsolata közt. Ott pusztul a természeti környezet,
ahol előtte megromlott ember és ember közt a méltányos kapcsolat, a szeretet.
Történelmünk során többször is előfordult ez a többrétű válság, mindannyiszor széttörve
a nemzet egységét, tönkretéve a természeti környezetet, meggátolva az élet továbbadását,
a népesség számbeli gyarapodását, s mindez a nemzet egy-egy sorsfordító katonai
vereségét is előidézte. Sajnos történelem-tankönyveink szinte teljesen hallgatnak
ezekről, elfedik ezeket a törvényszerű összefüggéseket. Vázlatosan tekintsük át a legfontosabbakat.
A 895–896-os honfoglalás után a magyar nép példátlan életerővel szállta meg a háborúkban
megritkult népességű és elpusztult földű Kárpát-medencét és azon túl, a Bécsi
medencét és a Morva mellékét is. Történelmi adatok és régészeti leletek egyaránt
bizonyítják, hogy ellentétben a következetesen terjesztett hazugsággal, nem pusztították
el az itt talált lakosságot, hogy a helyükre telepedjenek (ANDRÁSFALVY 2010, 5). A csa-
ládi gazdaságokból álló faluközösségek a természettel való együttműködéssel ma már
szinte elképzelhetetlen gazdag életkörülményeket teremtettek a megtelepedést követő három
évszázadban. A XIII. századra lélekszámban, műveltségben, gazdaságban és katonai
hatalomban Európa régebbi királyságaihoz, Franciaországhoz és Angliához hasonlítható.
Abban az időben Európa aranybányászatának 80 százalékát Magyarország adta, miközben
az ezüst, réz, vas és sóbányászata is jelentős volt. A középkori, paraszti gazdálkodás
a természeti környezet sokkal kiterjedtebb, sokoldalú kihasználását jelentette, nem korlátozódott
a szántóföldi gabonatermesztésre és legeltető állattartásra. Egy-egy faluközösség
határán belül mindenkinek joga volt a vadon termő növények gyűjtögetésére, melyekből
kétszáznál is többet is ismerünk, ismertünk – derült ki egy most folyó kiterjedt
vizsgálatból. Ezekből néhányat még most is fogyasztanak alkalmanként gyermekek, mások
a régmúltban, ínséges időkben, nemegyszer több ezer ember életét menthették meg,
de ma már nem is ismerjük (DÉNES A. Kézirat). Az erdő évszakonként változó haszonvételére,
vadászatra, vad és oltott fák gyümölcsének, nedvének, tenyésztett és vad méhek
mézének, bokrok, cserjék és még kisebb, bogyós termések (eper, áfonya, feketeszeder)
rendszeres gyűjtésére, a háznál és a határban, irtásokon kialakított kertekben a zöldségek,
gyógynövények, fűszerek termelésére és mindenféle állat legeltetésére, úgy, hogy az
másoknak kárt nem okozhatott, minden faluközösségi tag jogosult volt. Az erdő nem
vált el élesen a mezőtől. A fás legelőkben, gyótákban a lombtakarmánynak és a különböző
makkoknak, vad gyümölcsöknek a mainál sokkal nagyobb volt a jelentősége. Az állatokat
nem közös, nagy nyájakban legeltették a közösség pásztorai, erre csak a XVIII.
században került sor ezt szorgalmazó, szigorú rendelkezések hatására, hanem minden
család vagy több rokon család együtt, jószágaikat a gyermekekre vagy a nagyobbakat,
legények őrzésére bízta. Berzsenyi Dániel „A magyarországi mezei szorgalom némely
akadályairúl” című tanulmányában így írt erről: „A magyar mezei polgár, mihelyt a fia
a szűrt, tarisznyát és baltát elbírja, ökrésszé teszi azt. Az ökrészség pedig abban áll, hogy
a gyermek az apja vagy gazdája ökreit éjjel-nappal szanaszét legelteti, s mikor csak szerét
teheti, azokkal lopat, azaz mások rétjében és gabonájában ökreit jóltartja” (BERZSENYI
1955, 479). Vagyis behajtja állatait az erdőbe is, melynek az uraság általi elfoglalását évszázados
gyakorlata igazságtalan megszakításának tart. A baltát pedig első sorban azért
viszi magával, mert kedvenc állatainak azzal vág le leveles ágakat, másrészt e félig vadállatokkal
szemben azzal védi magát. A föld népe, a lakósság több mint 90%-a, eredetileg
egy egy nemzetséget is jelentő faluban lakott és annak határának sokoldalú haszonvételéből
élt, nem szorult rá távolról hozott árúra, a vas és só kivételével. (Az, hogy
régebben egy kis falu egyben egy nemzetséget is jelentett, fennmaradt az ország azon
részében, ahol ez a kisfalus településhálózat túlélte a török hódoltság korát. Például
a baranyai Hegyháton, ahol még a két világháború közt is a gyermekek minden faluban
született idősebb nőt „néném”-nek, és minden faluba hozott asszonyt „ángyom”-nak
szólítottak.) Legkorábbi birtokadomány-leveleink az adományba kapott földön lakó szolgáló
népeket sorolják fel, hány család szőlőművest, lovászt, halászt, szántóvető családot
kapott az egyházi vagy világi adománybirtokos. A királynak közvetlenül alárendelt szolgáló-
népek falunevei is erről szólnak: Halászi, Lovász, Ebes, Vizslás, Hőgyész stb.
(GYŐRFFY 1977, 237–240). Ha valamilyen terményből felesleg adódott, a kistájon belül
közvetlen cserével elcserélték arra, amiből szűken voltak. Például egy vízmelléki falu halat
vitt víztől távolabbi településre, elcserélte borért vagy búzáért, vagy dombvidékiek el-
cserélték a gyümölcsöt gabonafélékért. Ez a közvetlen csere is fennmaradt sok helyütt
a XX. század közepéig. Nem volt árutermelés a későbbi értelemben, nem volt áruhalmozás,
nem voltak kereskedők sem. Lényegében az ország önellátó falvakból, kistájakból
állt, kiegészítve a legszükségesebb és hiányzó termények alkalmi cseréjével, a kijelölt,
kiváltságot kapott vásárhelyeken és meghatározott napokon. Valószínű, hogy a helységnevekben
erre a vásár-napra történt utalás (Hetvehely/Hétfőhely, Tardoskedd, Csíkszereda,
Csütörtökhely, Nagyszombat).
A XIII. századra felfejlődött és meggazdagodott Magyarország egyre nagyobb hatalmat
gyakorló főurai távoli országok és földrészek luxuscikkeire áhítozva felismerik,
mennyire keresett a magyarországi marha a tőlünk Nyugatra levő országokban, ahol erre
az időre egyre nagyobb mértékű, nagytáji munkamegosztás és árutermelés is kialakult.
Szőlő és bortermelő, valamint különféle háziállatokat tenyésztő körzetek alakulnak
ki, egyre nő az igény kényelmes, finomgyapjú és gyapot ruhára, távolkeleti porcelánra,
déligyümölcsre, fűszerekre, indigóra stb. Az angliai „bekerítés” erről szól. Az angol földesúr
egyszerűen elkergette jobbágyait földbirtokáról, mert a jobbágyoktól behajtott, kötelező
terménytized és egyéb szolgáltatások nem jövedelmeztek neki annyit, mint amit
e területek legeltetésre való fordításából, elsősorban a birkák gyapjából kaphatott. George
Duby szerint akkor az angol erdők és lápok peremvidékén futott fel az állattartás az
erdők és szántók rovására. Az Alpok oldalában megjelentek a Schweighofok, az Almok,
a tehenészetek. A Fölközi-tenger mellékén, Ibériában, Itáliában, Szicíliában, Apuliában,
Kelet-Európa síkjain, hasonlóan a Magyar Alföldhöz, az „árutermelő” nagyállattartás terjedt
ki a földművelés és az erdős ligetek területeire. Nem történhetett ez itt nálunk sem
erőszak nélkül, de hasonlóan a Földközi-tenger mellékéhez, e folyamat mikéntjéről, jogi
lépéseiről, társadalmi következményeiről alig tudunk valamit (HOFER 2009, 51–61).
A magyar történeti és történeti-földrajzi irodalom pusztásodásnak nevezi azt a folyamatot,
melynek során az Alföld sűrű településhálózata megritkult, és a falvak és egykori
változatos, gazdag, kertes, szántóföldes, ligetes, halastavas határa fátlan, füves
sztyeppévé, baromlegelővé alakult át. „A magyar agrárnépesség – hasonlóan a korabeli
Európa más országaihoz – a mezőgazdasági árutermelés és értékesítés centrumaiba, az
oppidumokba áramlott. Így a XV. században a falvak egész sora elnéptelenedett, a jobbágytelkek
kb. 30–50%-a üresen állott… A mezővárosok (oppidumok) részleges autonómiája,
vásártartási joga stb. vonzó volt a falusi jobbágyok számára” (FRISNYÁK 1992, 40).
Aligha lehetett egy mezőváros annyira vonzó, hogy ezért a jobbágyok virágzó kis falvaikat
önként elhagyták volna. Annál megdöbbentőbb, hogy a történeti-demográfiai vizsgálatok
során Kubinyi András bebizonyította, hogy ezek a mezővárosok nem maradhattak
volna fenn, ha távoli jobbágyfalvakból nem jöttek volna újabb és újabb bevándorlók
a hiányzó népszaporulatot pótolva. A mezővárosok tehát életképtelenek voltak már abban
a korban, ahogy Európa népessége is napjainkra rohamosan csökken, amióta a városlakók
aránya a népességen belül meghaladta a 60, több helyen a 80%-ot is (KUBINYI
1997, 106). Csak sejthetjük a részletek ismerete hiányában, hogy a nagyállattartással
összefüggő pusztásodás elindítója vagy velejárója az a „feudális anarchia” volt, mely még
a XIII. század elején alakult ki. A földesurak valóságos hadjáratokat vezettek egymás ellen,
talán éppen a marhalegelőkért, elpusztítva az ellenfél falvait is, s ez ellen a király
sem tudott hatásosan fellépni. Szabó István, a magyar parasztság történetének egyik legjobb
ismerője szerint e harcokban több ember pusztult el, mint a tatárjárásban. II. And-
rás idején már kibontakozott egyes kapzsi főurak viszálya, a királyi hatalom meggyengülése
és birtokai egy részének elvesztése. (E kort jeleníti meg az irodalomban Bánk Bán
tragédiája is.) IV. Béla próbált erélyesen fellépni és megfékezni a kiskirályokat, mire azok
nagy része ellene fordult. Amint Tamás, spalatói esperes, a kor tanúja feljegyezte: Amikor
Béla király a tatár veszedelem hírére körülhordoztatta a harcba hívó véres kardot,
az urak nem nagyon mozdultak, sőt, mulatozva kívánták is a tatárok jöttét, hogy azok
leckéztessék meg a felettük uralkodni, hatalmukat megfékezni kívánó királyt. Behívták
Frigyes osztrák herceget, aki meggyilkoltatta Pesten a király leghűbb szövetségesét, a tatárok
elől Magyarországra menekült kunok vezérét egész családjával. Ezután a kunok
pusztítva elhagyták az országot. Azt hiszem, ha a kunok harcedzett könnyű lovassága ott
lett volna Muhinál, az nem végződött volna számunkra olyan gyászosan. Más források
is megerősítik azt, hogy ebben az időben a pártoskodó, kapzsi magyar urak miatt vesztettünk.
Például az az angol utazó, aki ebbe az időben Batu kán kíséretében volt, és
megírta azt, hogy amikor ez a belső viszály Batu tudomására jutott, csak azután indította
el magyarországi hadjáratát, úgy biztatva embereit, hogy az Isten meghasonlott
országnak győzelmet nem adhat. A történészek egy része az Alföld pusztásodását éppen
a tatároknak tulajdonították, mások, így például Szekfű Gyula, a törököknek. A pusztásodás
mindkét formája: a kis falvak eltűnése és helyükön a nagyhatárú mezővárosok megjelenése,
valamint az egykori gazdagabb fás, ligetes, kulturtáji természeti környezet fátlan
pusztasággá való átalakulása mindenképpen már korábban megindult, mint ahogy ezt
eddig hittük. (Debrecen határán egykor mintegy 30 falu osztozott, egyedül a Hortobágy
területén is megközelítőleg egy tucat, melyeknek pontos helyét még ma is megtalálhatjuk,
az elpusztult földházak helyét jelző kis emelkedésekkel. Magam is láttam ezeket,
amikor Gunda Béla professzorral bejártuk a Hortobágy egy részét.) Az elpusztult alföldi
falvak létét hiteles oklevelek és régészeti leletek is igazolják. A török nem volt érdekelve
az elfoglalt területek elpusztításában. A hódoltság idején is virágzó nyugati marhaexport
vámjövedelmeiből a török is részesült.
Összefoglalhatjuk: A magyarság honfoglalás utáni példátlan gyors gazdasági megerősödését,
létszámának felfutását a gazdag természeti környezet sokoldalú kihasználásának
köszönheti, mely kis faluközösségekbe tömörült, családi gazdaságokban történt. Mind
a falusi földközösségekben, mind a már rétegzett társadalmú államban gondosan kimunkált
szokásrend biztosította minden tagnak egyenlő vagy méltányos jogait a javak élvezetében,
a kölcsönös kapcsolatokban. Ezt a harmóniát sértette meg egy törpe kisebbség
korlátlan önzése és kapzsisága, amelynek számára a nemzet, az egész érdeke már semmit
sem jelentett. Ennek következménye volt a társadalom meghasonlása, a népesség
drámai fogyása, a természeti táj pusztulása és a nemzet katonai veresége. A feudális anarchiával
lehetővé vált pusztásodást és társadalmi következményeit visszafordítani nem lehetett,
de úgy tűnik, enyhült egy ideig. Ennek legfényesebb bizonysága 1456, amikor ez
a megcsalt, megkeserített parasztnép szívében még élő, a nagyobb, a nemzeti közösséghez
tartozási érzés legyőzte a csalódottságát, és rosszul felfegyverkezve is, óriási emberáldozattal,
megverte és megfutamította az akkori idők legnagyobb hadseregét, II. Mohamed
szultán Bizáncot is megbuktató katonáit. A török akkor egész Európa meghódítására
indult, nem csak Magyarország ellen, német és francia tüzérség támogatásával. A nándorfehérvári
diadal fél évszázadra visszavetette az Oszmán Birodalom erejét, és utána
Igazságos Mátyás király kora, új, reményteljes felemelkedést ígért. Amikor 58 évvel ké-
sőbb a török, újra megerősödve, támadásra készülődött, a pártoskodásban megosztott
magyar urak vezetőinek egy része jól látta, hogy a nemesség banderiális katonai ereje
nem tudja megvédeni az országot. Emlékezve a nándorfehérvári példára, és bízva a pápa
által is szorgalmazott és támogatott európai segítségben, Bakócz Tamás érsek, Magyarország
prímása újra keresztes háborút hirdetett. Az egyház, különösen a jobbágyság
körében tevékenykedő pálos és ferences szerzetesek, lelkes toborzó munkájának köszönhetően
rövid idő alatt százezres tömegben gyűltek össze Rákos mezején, és Bakócz személyesen
adta át a székely Dózsa Györgynek a vezéri kardot. A hatalmas tömeg hamarosan
meg is indult Dél felé, megerősítve a szerb Sziljanovics csapataival, amikor
a nagyurak egy része, kapzsiságában teljesen megfeledkezve az ország érdekeiről, megkísérelte
megakadályozni jobbágyainak csatlakozását a sereghez. Attól tartottak, hogy
a közelmúltban hozott, a jobbágyok jogait tovább csorbító törvények miatt a felfegyverzett
parasztok esetleg uraik ellen is fordulhatnak, valamint arra is hivatkoztak, hogy
a közelgő aratási munkákhoz nem lesz elég munkáskéz a földeken. Ahol rendelkezéseik
ellenére mégis megindultak a parasztok, embereikkel elfogták engedetlen jobbágyaikat,
bántalmazták, kiherélték, családjaikon is bosszút álltak, amint arról a kortársak beszámoltak.
A kereszteseket nem szervezték meg katonailag, nem kaptak zsoldot, és ellátásukról
sem gondoskodtak, majd rábírták Bakócz Tamást, hogy hirdesse ki a sereg feloszlatását,
és egyházi átokkal sújtsa az engedetleneket. A paraszthadat azonban már nem lehetett
megállítani. A jól felfegyverzett nemesi csapatok megtámadtak azt, de kezdeti sikerük
után a győzelmüket ünneplő urakat meglepték a kurucok (mert a magyar néphagyományban
kurucnak nevezték a kereszteseket), és vezetőiknek sem kegyelmeztek, és Temesvár
felé vonultukban megtámadták a földesurak raktárait és jószágait, hogy kenyérhez,
élelemhez jussanak. Sikerült azonban az uraknak rábírni a kezdetben a kurucokat
támogató Sziljanovicsot és csapatát arra, hogy támadja meg a paraszthadat önként kísérő,
azt étellel ellátni igyekvő asszonyok táborát Hájszentlőrincen. A szerbek a védtelen
kísérőket lemészárolták, és a mezővárost fölégetve szinte eltörölték azt a föld színéről.
Ismerjük, végül Dózsa szervezetlen és rosszul felfegyverezett seregét a végekről hazarendelt
hadsereg Szapolyai vezetésével legyőzte, és Dózsa Györgyöt vezéreivel, köztük több
szerzetessel, kegyetlenül kivégezte. Az ezt követő bosszúban több tízezer jobbágyot öltek
meg az urak. Ha ezekből csak néhány ezer ott lehetett volna tizenkét évvel később
Mohácsnál, nem győzhetett volna Szulejmán serege. De még nagyobb volt ennél az
a kár, amelyet Werbőczi megfogalmazott törvénykönyve okozott a magyarságnak, mellyel
nemcsak kegyetlen bosszút állt a hazájuk oltalmában életüket feláldozni kész jobbágyságon,
hanem kirekesztette a népet a magyar nemzetből. A jobbágyokra és összes
ivadékaikra kiterjeszti a hűtlenségben való vétkességet, és annak alapján ivadékaikat is
szabadságuk elvesztésére, földesuraik föltétlen és örökös szolgálására, valamint birtokképtelenségre
marasztalja. „A honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép az itt talált
és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra
emeltek.” (Ezt az alapelvet még a XIX. század közepén is tanították az iskolákban.)
Ez a megosztó törvény és ebből eredeztethető közgondolkodás akadályozta meg a magyar
társadalom egészséges fejlődését európai minták követésében, akadályozta meg többek
közt a föld igazságosabb birtoklását az ezt szolgáló földbirtok-rendezések és földreformok
során: 1767, 1848, 1920 és 1990-ben. Mivel minderről hallgatnak, vagy csak
részlegesen számolnak be a történelemkönyvek, és legfőképpen a tankönyvek, ideje len-
ne már tiszte vizet önteni a pohárba. (Az 1896-ban megjelent Magyar Nemzet Története
például még kitér a Dózsa vezette keresztes hadat ért támadásokra, és a fellázadásához
vezető körülményekre, de ugyanabban az időben országosan használt történelem-tankönyvek
már csak röviden azt írták: „A törökök elleni keresztes hadjárat indítása végett
parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek… és Dózsa György vezérlete alatt
egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát, s az urakat (földbirtokosokat)
támadták meg, raboltak, gyilkoltak…” (Szilágyi szerk. 1896, IV. k., 402–403,
DÉLVIDÉKI 2002, 19, ANDRÁSFALVY 2010a, 5).
A pusztásodás tehát az első nagyobb és történelmünket századokra meghatározó folyamata,
egy hatalmon levő kisebbség kapzsiságának a tájképben is jelentkező első eredménye,
mely végzetesen megosztotta nemzetünket. Az ebből következő szemlélet alapján
születik meg az 1767-es „úrbéri rendezés”, mely lényegében szentesíti földesurak
majorsági gazdálkodásához szükséges föld kisajátítását. A XIII–XIV. században nagy jövedelmet
hozott marhaexport után a kenyérgabona vált Nyugaton a legkeresettebb áruvá.
A jobbágyok tizedéből kapott, minőségében változó, mennyiségében kevés búza exportálása
nehézkes volt. Két egymással összefüggő kérdést kellett a földbirtokosoknak
megoldaniuk. Egyrészt ki kellett alakítaniuk majorsági gazdálkodásukat, nagykiterjedésű,
nem jobbágytelkekre felosztott, hanem házi kezelésbe vett földre volt szükségük, melyet
nincstelen, kisigényű zsellérek, földdel nem rendelkező cselédek művelnek meg, és
melynek egész termése a földesúré lett. A cselédek lényegében csak megélhetésükhöz
legszükségesebb élelmet, konvenciót, kertet és tehéntartás lehetőségét kapták, és egy
helyiségből álló lakást. De a magyar törvények szigorúan védték a jobbágy telkét, azt
a földesúr alapos indokok nélkül el nem vehette. Csak a telkekre fel nem osztott, mezőgazdasági
művelés alá nem vett, a jobbágyok közös használatában levő erdők és ártéri
legelők megszerzésére volt lehetőség a jobbágytelket védő törvény megsértése nélkül.
A legcéltudatosabb, „korszerűen” gazdálkodó földesurak először az erdőkhöz nyúltak,
ahol azok területének felszíni viszonyai nem akadályozták meg a szántást, a földművelést.
Az erdők kisajátítása, a jobbágyok kizárása az erdők használatából nagy ellenállásba
ütközött. Például a Festeticsek csurgai uradalmában a jobbágyok nem voltak hajlandók
kivonulni erdejükből, mire a földesúr katonai segítséggel elfogta a fellázadt
jobbágyok vezetőit, és pallosjoga alapján Csurgó főterén lefejeztette őket 1747-ben. Az
erdő volt ugyanis a jobbágyi állattartásnak az alapja, nemcsak nálunk, hanem az ókortól
kezdve a XVIII. század végéig Európa nagy részén és napjainkban is Skandináviában és
az Alpokban. Ez a régi fajta gazdagságban, biodiverzitásban értékes erdő megjelenésében,
képében nagyon különbözött a mai faárutermő erdők látványától, melyekben lehetőség
szerint egy azonos korú keményfa fajta uralkodik, elenyésző aljnövényzettel és bokorszinttel.
Európa nagy részén a több évszázados, általános gyakorlat az volt, hogy
a téli takarmányozásra nyár végén levágott lombos ágakról a tél folyamán rágták le
a marhák, lovak, juhok a leveleket és fogyasztható ágvégeket, kérget, és ezeket az ágakat
használták tüzelőül télen a házakban. A régi erdő jobban hasonlított a mai angolparkhoz,
melynek gazdasági formáját a német Anger, a svéd änge-t a nagy botanikus, Linné
is megcsodálta Gotland szigetén jártában (TRIER 1963, 23–26). Mária Terézia 1767-es
úrbéri rendezése, melynek jobbágyvédő szándékát hangsúlyozza a történelem, lényegében
tényleg szabályozta és korlátozta a jobbágyterhek nagyságát, ugyanakkor törvényesítette
a közös területek kisajátítását azzal, hogy meghatározta annak mértékét. Ennek
a lényege az volt, hogy a jobbágyok a megművelt, vagyis jobbágytelkekre felosztott föld
területének nagysága után részesültek az erdőkből és árterületekből. Például úgy, hogy
ha egy falu 10 jobbágytelekkel rendelkezett telkenként 24 hold földdel, úgy ez a falu
telkenként 2 hold erdőt, összesen 20 hold erdőt kapott közös használatra, ami ezen
a 20 holdon felül volt, az a földesúr kizárólagos használatába került, s ebből kitiltott
minden jobbágyi haszonvételt. Hasonlóan jártak el a jobbágyok közös használatában levő
árterületekkel. Ebből is csak a megművelt föld arányában részesülhettek a jobbágyok,
ami azon felül volt, a földesúr birtokába került korlátlanul. Ha ezt az árterületet valami
módon megmentette az évenkénti elárasztástól, akkor azt felszánthatta, és megpróbált
azon gabonát termelni. Éppen azok a falvak jártak legrosszabbul, melyek az ártérből éltek,
és csak kevés szántóföldjük volt az ártérből kiemelkedő hátakon, ormányokon. Például
az Ormánság népe, mely a Dráva síkján gazdálkodott, melyben áradások alkalmával
igen sok halat fogtak, egyébként az gazdag téli legelőül szolgált lovaknak, marháknak,
sertéseknek és juhoknak. Az ártér magasabb szintjein igen sok gyümölcsük termett, az
állatok téli szállásainak jól trágyázott karámjaiban, melyeket a víz nem öntött el, nyáron
át kertészkedtek, méheket tartottak. A ligetek faanyagát, gyékényét, nádját feldolgozták,
és messze vidékeken is árulták a szivárított (szárított) hallal, mézzel, viasszal együtt. Sok
és értékes táplálékot jelentett tavasszal a vízimadarak tojásainak gyűjtése, a fumonyászás,
valamint más, különféle vízi madarak befogása, felnevelése és értékesítése (daru, kócsag,
vadliba), amint erről több külföldi utazó bámulattal számol be. Ennek a sokoldalú, magas
színvonalú gazdálkodásnak köszönhető, hogy az Ormánság még a török hódoltság
idején és ellenére is a magyar népterület egyik legműveltebb, legiskolázottabb, egészséges
és életerős népcsoportja volt, mely népfeleslegének kirajzásaival fenntartotta többek
közt a Duna–Tisza köze mezővárosainak magyar népét. (Az 1690-ben itt megejtett öszszeírás
szerint több kiskunsági mezőváros népének csaknem fele-harmada baranyainak
vallotta magát.) Az 1767-es úrbéri rendezés során az ormánysági nép és a hozzá hasonlóan
a gazdag ártérből élő, Duna és Tisza menti népcsoport elvesztette gazdag természeti
környezete sokoldalú kihasználásának lehetőségét. Kevés szántója után egészen kevés
árterületet kapott közös használatra. Kis Géza, az ormánsági Kákics lelkésze, népének
sorsáról 1937-ben írt könyvében meggyőző adatokkal és költői szépséggel írja meg szeretett
népének öngyilkosságát, bebizonyítva azt, hogy a természettel való kapcsolat
létfontosságú. (Ezután több mint fél évszázad múltán jelenik meg majd a nemzetközi
ökológiai szakirodalomban a biofilia fogalma – KIS 1937, GOWDY 2004, 59). A földesurak
így megszerzett ártéri birtokaikat már a XVIII. század folyamán az ármentesítések
segítségével kívánták bevonni majorsági gabonatermesztésükbe. Látjuk, a földesurak voltak
az ármentesítésekben leginkább érdekeltek. Egyrészt gabonatermő földek kialakításában,
másrészt a gabona szállítására alkalmas viziutak létesítésében. Krieger Sámuel tervezete
szerint hatalmas, az egész Kárpát-medencét behálózó víziút-rendszer lényegét
legjellemzőbben a Balaton rendezési terve mutatja. E tervezet szerint a Balaton hatalmas
területe mind gabonatermő-földdé vált volna, csak egy keskeny hajózó csatorna maradt
volna meg belőle, melyen a Tisza–Duna-csatornán, majd a Sión felvontatott gabonaszállító
hajók elérték volna a Zalát, azon fel a Murát, s végül Grázott köthettek volna
ki. A Fertő-tóra is hasonlót terveztek. A megépült Hanság-csatorna kiszárította a Hanság
számos soproni, mosoni, győri jobbágyfalu sok ezer barmának téli legelőül szolgáló
ártéri rétjeit, mely a herceg Esterházy család majorsági földje lett, mintegy százezer hold
egy tagban. A „vízrendezések” és az 1767-es úrbéri törvény így függ össze szorosan, így
együtt mondtak halálos ítéletet az életgazdag környezetet legjobban kihasználó, legműveltebb
és legegészségesebb magyar parasztságra. Az Ormánság és az ugyancsak a töltésezés
ellen fellépő, művelt és gazdag sárközi nép így lett az öngyilkos magyar egykézés
jelképévé, máig.
Az 1767-es úrbéri törvénnyel születik meg a magyar nagybirtok, Európa egyik legtorzabb
földbirtokszerkezete, melyet csak az 1945-ös földreform számolt fel. Ugyanis
1750 körül a földbirtokosok majorsági földje országosan még csak mintegy 5%-át tette
ki az összes megművelt szántóknak, a többi jobbágykézen volt még a legfejlettebb
uradalmakban is. Az 1767-es úrbérrendezés, valamint ármentesítések következtében az
1790-es évekre a földesurak cselédekkel megművelt majorsági földje egyes megyékben
meghaladta az összes szántóföldek 25–30%-át is, míg az erdők 90%-a, a kaszálók,
rétek, legelők 50%-a földesúr kizárólagos használatába került (ifj. BARTA 1996). Ez
a birtokszerkezet meghatározta az egész nemzet életét, amint ezt egy jó szemű bajor
mezőgazda Magyarország mezőgazdaságáról 1867-ben megjelent könyvében találóan
megfogalmazta. „Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok,
vagy hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik…
Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik a középvezető. Az alsóbb
néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem
tör át ezen a távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös
támogatása (DITZ 1993, 65).
A XVIII. század közepén megkezdett árvízvédelmi munkák a szükséges mérnöki számítások,
például a várható ár víztömegének nagyságát illetően, és tapasztalatok nélkül
folytak. Például a Duna Tolna megyei szakaszán, a Sárközben az árvíz elleni védtöltést
közvetlen a folyamot kísérő övzátonyon, vagy ahogy itt nevezik, a „háton”, emeltették
fel a megye távoli községeiből odarendelt robotosokkal. A sárköziek hiába tiltakoztak
a gátak emelése ellen, bizonygatván, hogy ők, akik itt élnek nemzedékek óta jól tudják,
a gátak nem tudják megakadályozni a víz kiöntését, különben is a víz kiáradására
nekik nagy szükségük van. A most felemelt gátak azonban meg fogják akadályozni a kiáradt
víz visszafolyását apadáskor, ez pedig nekik nagy kárt, nyomorúságukat fogja okozni.
Hiába írták könyörgő levelüket a decsi, nyéki és pilisi „szegények” (értsd jobbágyok),
a gátakat megépítették, melyeket a következő év első tavaszi áradása elmosott, és valóban
csak arra volt jó, hogy a kiáradt víz visszatérését megakadályozza. Fennmaradt az
a levél is, melyben azért könyörögnek, hogy engedjék meg legalább, hogy a vizet viszszatartó
gátszakaszt megnyissák az árvíz levezetésére, hogy legelőik, rétjeik posvánnyá ne
változzanak (ANDRÁSFAVY 2007, 158–161). Úgy látszik, hogy ezzel évtizedekre meg is
szakadt a Duna gátjainak építése, melyhez pontosabb számításokkal előkészítve csak
mintegy 60–70 évvel később fogtak megint hozzá, Vásárhelyi Pál vezette mérnökök irányításával,
itt és a Tiszán egyszerre. Az új tervezet szerint a folyókat, főként a Tisza folyását
számos kanyar átvágásával lerövidítették, és a gátakat a folyó medrétől távolabb,
széles hullámteret hagyva építették meg. Itt, a Sárközben az új gátak a régi maradványaitól
nyugatra, több száz méterrel távolabb épültek fel, és az itteni, a Duna mentének
egyik legszélesebb hullámterében találjuk ma a Duna–Dráva Nemzeti Park gemenci vadrezervátumát.
Ennek az volt az oka, hogy az új gátak építését a Kalocsai Érsekség csak
területének birtokhatárán engedte meg. A Tiszán a csaknem felére lerövidített meder
esése és ezzel a benne folyó víz sebessége megnőtt, és ez elmélyítette a meder alját, és
ezért kisvíz idején a folyó jelentősen csökkentette a környezet talajvizét. Ugyanakkor árvíz
idején a hullámtérben évenként nagy mennyiségű hordalék ülepedett le, és ez fokozatosan
csökkentette a hullámtér vízbefogadó képességét. Napjainkra ennek az lett a következménye,
hogy az árvizek befogadására állandóan emelni kell a gátakat, a hullámtér
kotrása ugyanis szinte lehetetlen. A folyamba igyekvő kisebb vízfolyások és a mentett oldalon
esett csapadék vizét, az ún. belvizeket már csak szivattyúk segítségével lehet átemelni
a gátak közt a sokkal magasabban folyó Tiszába, ami jelentős energiát vesz igénybe.
Az árvíz egyre magasabb gátak átszakadásával egyre növekvő veszélyt jelent,
ugyanakkor a töltések állandó emelése és a szivattyúzás, valamint az árvízi készenlét biztosítása
évenként egyre nagyobb költséggel terheli az államháztartást. Az árvízvédelem
költségei ugyanis sokkal magasabbak, mint az a „haszon”, ami az árvíztől megmentett
területen elérhető. A már idézett bajor mezőgazda ezt is világosan látta annak idején.
„A Tisza szabályozása 1846 óta folyik… E nagy munka közvetlen eredményeként több
mint 200 négyzetmérföldet mentesített az elárasztástól. De úgy tetszik, egyoldalúan csak
a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították,
hanem rontották. Ezt csak későn látták be. Ismerték a víz átkát, de áldását csak
a víz hiányából ismerték meg. Sok szántóföld a lecsapolást követően terméketlenné lett…
a víz mind mélyebbre süllyedt a talajban, és a legtöbb helyen a kutakat több öllel kellett
mélyíteni, hogy elég vizet találjanak…” (DITZ 1993, 26–27. Részletesebben lásd még
MOLNÁR 2011).
Az árvízvédelmi munkákat, a vízrendezéseket ma is még „második honfoglalásnak”
nevezi nem egy történelmi munka, mert az Alföld földművelésre alkalmas területe jó
egyharmadával megnövekedett. Ez a növekedés nagyobb részben a földesurak majorsági
gazdálkodását és jövedelmét gyarapította. Hogy a megszüntetett ártéri területeken a vízrendezések
előtt hány kis földű vagy fölnélküli család élt meg, arra vonatkozóan még
senki nem végzett kutatásokat és számításokat, bár a különféle hasznosítható növényi termények,
nyersanyagok, különféle prémes állatok, madarak, halak, csíkok, teknősök stb.
gyűjtögetéséről, vadászatáról, a pákászok tevékenységéről számos tanulmány készült
a múltban. A ártérből élőket először közvetve az 1767-es úrbéri rendezés, majd közvetlenül
az ártér szántókká való átalakítása súlyosan érintette. A kicsi telekrésszel vagy
telki földdel egyáltalán nem rendelkező, de a falu közösen használt erdeiben és árterületén
megélhetést találó faluközösségi tagok, zsellérek uradalmi cselédekké, a vízrendezések
bérmunkásává, kubikosokká, majd ide-oda hányódó nincstelen napszámosokká,
Amerikába kivándorló hazátlanokká lettek. Végre 2002-ben a szarvasi Tessedik Sámuel
Főiskola környezetgazdálkodási tanszékének vezetője, Oláh János vállalkozott arra, hogy
összemérje egy hektár szántóföldön termelt búza és ugyanakkora árterületen elérhető növényi
vagy állati termék értékét az 1999. évi felvásárlási átlagárak alapján. Az ártéren elérhető
jövedelem az azon hizlalt állatok esetében legalább kétszerese a szántóföldön termelt
búza árának, az ott kialakított halastóval, a hal árával háromszoros, a dió, szilva és
alma termelésével pedig a búza árának tízszeresét lehet elérni (OLÁH 2002a, 44). Emellett
a szántóföld az egykori ártérben állandóan veszélyben van. A víz elöntheti, vagy éppen
a vízhiány miatt kiszáradhat. Oláh János arra is felhívja a figyelmet egy másik cikkében,
hogy a Tiszán árvíz, ill. magas vízszintnél több ezer tonna műtrágyaértékű
tápanyag kerül a Fekete-tengerbe, amelynek nagyobb része régen a kiáradásokkal termé-
16 HITEL
Andrasfa.qxd 2013.01.23. 10:28 Page 16
kenyítette a Magyar Alföldet (OLÁH 2002b). Ennél meggyőzőbb bizonyítékot alig találhatunk
arra, hogy ha egy törpe kisebbség kisajátítja a természeti környezetet, akkor nemcsak
az emberi közösség az egyéntől a nemzetig kerül veszélyes állapotba, hanem a természeti
környezet is súlyosan károsodik.
A Kárpát-medencében az Alföld pusztásodása és a vízrendezések okozta felszíni változások
és az életgazdagság látható károsodása mellett az erdélyi Mezőség is hasonló
pusztulásról mutat megdöbbentő képet. Mezőségnek nevezzük az Erdélyi-medence közepén
levő kopár, fátlan, dombos tájat. A XVI. és XVII. századi leírások még Erdély
Aranykertjének nevezték e vidéket. Kétségtelen, hogy e táj pusztulásához nagyban hozzájárultak
a krimi tatárok egészen a XVIII. század elejéig megismételt kegyetlen betörései,
de ezek egyedül nem alakíthatták volna át ennyire a táj képét. A ma is kopár, suvadásos,
meredek, juhokkal legeltetett löszdombok ilyen és hasonló neveket viselnek:
Királyerdő, Kőröserdő, Haraszt, Sombokor, Ágaserdő, Gyertyános stb. Az egykori mezőségi
halastavak világának teljes feltérképezésére már a XX. század elején Sztripszky
Hiador vállalkozott, s adatait kiegészítve mintegy 70 halastóról tudunk (SZTRIPSZKY
1908). Ezek a mesterséges, duzzasztott tavak nemcsak a táj vízellátását biztosították e
vízszegény környezetben, hanem gazdag halállományukkal a népesség ellátását is szolgálták,
és gátjaik zsilipjeinél malmokat működtettek. Fenntartásuk azonban állandó és folyamatos
karbantartást, gondviselést igényelt (TONK 2000, 152). A táj pusztulásának története
máig hiányos, mert kényes kérdést érint. Például máig nem figyeltek fel Berlász
Jenőnek, a Bécsi Staatsarhivban felfedezett és 1939-ben kivonatosan ismertetett, 1768-
ból származó, német nyelvű feliratára, melyben a magát meg nem nevező szerző a Bécsi
Udvart figyelmezteti arra, hogy Erdély nagy veszélyben van, mert a magyar és német
földesurak elkergetik a magyar és székely jobbágyaikat, és helyükre románokat
telepítenek. Vannak falvak – olvashatjuk ebben –, amelyekben 40–50 évvel ezelőtt még
csak magyarok laktak, de most már fele részben oláh. Ha ez a folyamat továbbra is így
halad, lassanként kipusztul Erdélyből az ország tulajdonképpeni törzslakossága (BERLÁSZ
2010, 27–28). Pontosan az történt, ami Angliában néhány évszázaddal korábban. A sokoldalúan,
kertszerűen használt, halastavakkal, gyümölcsfás erdőkkel gazdag tájból a földesuraknak
a tizedből nem jutott elég a meggazdagodáshoz, több profitot remélhetett
a gyapjúval adózó románoktól, ha azokat hívja be a magyarok helyére. A földesurak másik
indítéka, melyet az emlékirat említ, az volt, hogy a magyar jobbágyok jól ismerik jogaikat,
és minden túlkapás, törvénytelen zsarolás és többletadózás ellen felsőbb fórumokhoz
fordulnak, amit a románok már a nyelvi nehézségek miatt sem tudnak megtenni.
(Megjegyzem, Erdély a XVIII. században külön tartományként nem tartozott a Magyar
Királysághoz, így itt nem voltak érvényesek a jobbágyvédő törvények sem. A földesurak
e lakosságcseréjéről Wass Albert is írt. TONK 2000, 142–155.)
A magyar reformkorban láthatóan megkezdődött a magyar nép méltatlan megvetettségének,
nemzetből való kirekesztésének felismerése, és e gondolkodás, a nemzet megosztottságának
megszüntetésére való törekvést, a néphagyomány, a népköltészet értékelése
és a nemzethaláltól való félelem segítette, lelkesítette. Kölcsey, Széchenyi, Arany,
Petőfi és Táncsics őszinte lelkesedése azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a néphagyomány,
a népköltészet értékelésénél túl ez a gondolkodás a törvénykezés, a társadalompolitika
síkján is változást hozzon. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás lényegében csak
a telkes jobbágyok szabadságát adta vissza, és adott egy polgári fejlődéshez szükséges
2013. JANUÁR 17
Andrasfa.qxd 2013.01.23. 10:28 Page 17
földtulajdont, az 1767-os úrbéri rendezéssel létrejött nagybirtokok cselédségének és
ugyancsak a rendezés folytán nincstelenné vált egykori zsellérek sorsán nem sokat változtatott,
nem adta vissza a kisajátított erdőket és réteket. Meggyőződésem, hogy ez is
hozzájárult a szabadságharc bukásához. Az 1867-es kiegyezés pedig nemcsak a halálraítélt
Habsburg Birodalomhoz kötötte végzetesen a magyarságot, hanem megakadályozta azt
is, hogy a társadalmi reformok hajtóereje a nemzeti érzés maradjon. Sőt, a nagybirtokos
kisebbség Európában máshol példátlan előnyökhöz jutott, és a továbbiakban is megakadályozta
a földreformot, a nép polgári felemelkedését igazságosabb társadalmi viszonyok
megteremtésével. Például folytatta a nagybirtok terjeszkedését az egykori
faluközösség szegényebb részének rovására, például Erdélyben az „arányosítás” és tagosítás
végrehajtásával 1871-ben. Az arányosítás elvi alapja kísértetiesen hasonló volt az
1767-es úrbéri rendezéshez: a közösen használt havasi legelőket és erdőket úgy osztották
fel, hogy minden birtokos a völgyekben levő földek és rétek arányában részesült
a havasokból. Akinek több szántója volt lenn, az többet kapott a havasból, akinek kevés,
az alig néhány ölet, azt is a havas legtávolabbi, legrosszabb részén. Az arányosítás ismertetését
nem találjuk meg az összefoglaló történeti kézikönyvekben, vagy szinte érthetetlenné
eltorzítva. A kérdésről egy sepsiszentgyörgyi tanár írt 1903-ban egy megdöbbentő
könyvecskét A székely kivándorlás címmel. A lényege röviden: „…a székelyföldi havasok
és az ott lévő, nem egyesek által létesített s nem magánbirtok számba menő legelők mindig
az egész székely nemzet közös birtokát képezték, a községek csak kezelői. gondozói
lévén a határukba eső havasi erdőségeknek és legelőknek. A község minden székely birtokosa
– és más, mint székely, nem is lehetett birtokos – szabadon használhatta a közös
erdőt és legelőt, tekintet nélkül arra, hogy mennyi szántója vagy kaszálója van. Mindenki
hordott az erdőből annyi fát, amennyit tetszett, legeltetett annyi marhát, amennyit
tudott, élvezhette az erdő gyümölcseit, amint jólesett […] a legszegényebbeknek is az
erdő- és legelőbirtok legvégső szükségben mentsvára lehetett: hordott onnan magának
tűzi- és épületfát, amennyit kellett, font az erdő vesszejéből seprűt, készített fájából lécet,
deszkát, létrát, mindennemű faedényt, boronát, ekét stb., és ezeknek árából éldegélt
– míg a család gyöngébb tagjai epret, málnát, kokojzát (áfonyát), szedret, vackort, vadalmát,
fenyőmagot, gombát szedegettek, vagy szurkot gyűjtögettek, és ekként maguk részéről
hozzájárulhattak a család fenntartásához. Ettől most mind elesnek… a birtoktalanokat
és kisbirtokosokat, aminőkből áll a székely nemzet zöme, megfosztja bár csekély,
de biztos jövedelmi forrásától. A kisbirtokos az őreá eső havas- vagy legelőrészt rendesen
ki sem tudja használni, de gyakran megesik, hogy arányrészéhez hozzá sem képes
férni. A székely köznép arra a meggyőződésre kezd ébredni, hogy az egész tagosítást és
arányosítást az ő vesztére találták ki…” Az arányosítással és tagosítás végrehajtásával keletkezett
mérnöki költségeket egyenlő arányban osztották el, ugyanannyit fizetett az aki
néhány ölnyi erdőrészt kapott, mint az, aki több száz holdat (SIMÓN 1903, 66–67). Az
„arányosítás” következményei is kísértetiesen hasonlítanak az 1767-es úrbéri rendezés hatásához.
Az „élőföldből” való kisemmizés százezreknek változatta meg kényszerűen az
életét, és lett a kivándorlás vagy a születéskorlátozás, az egykézés legfőbb oka. A Székelyföld
katolikus részén, Csíkban és Háromszékben az eladósodott székely kisember
a kivándorlást választotta. Amikor a hitelező magyar bankok elárverezték házát, ugyan
hová mehetett volna új életet kezdeni? Romániában tárt karokkal várták a szorgalmas,
ügyes székely bevándorlókat. A XIX. és XX. század fordulóján mintegy 250 000 székely
18 HITEL
Andrasfa.qxd 2013.01.23. 10:28 Page 18
kivándorló élt Romániában, nem számolva a lassan elrománosodó, korábbi, a XVIII. század
közepétől kivándoroltakat és utódaikat. Az arányosítási törvény meghozatala utáni
évben alapította meg az erdélyi és bukaresti román hazafias értelmiség az Albina Bankot,
mely minden románnak, aki Erdélyben magyar ingatlant kívánt vásárolni, kamatmentes
kölcsönt adott. Az Albina következő 40 évben Erdélyben 152 fiókot nyitott,
évenként átlag 20 000 holdat vásárolva össze a hitelüket fizetni nem tudó magyaroktól
(ANDRÁSFALVY 2004, 132–136, MÁLNÁSI, 1959, 129). A XVIII. század közepén felerősödő
székely kivándorlás kérdésével meglepően nem foglalkozik történetírásunk, sőt, mintha
tudatosan elhallgatná, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy történelmi tudatunkból
is hiányzik. Asztalos Miklós A történeti Erdély (1936) című művében ennyit olvashatunk:
„A szabadságharc után az volt a helyzet, hogy a jobbágyok egykori jobbágybirtokaikat
minden úrbéri szolgálat és tizedfizetés nélkül sajátjuk gyanánt birtokolták, s a földesurak
minden kárpótlás nélkül vesztették el az úrbéri szolgáltatást és a tizedet is… Mivel
a Székelyföldön alig volt jobbágybirtok, ennek a hatalmas földterületnek mintegy
80%-a az oláhok kezére jutott. Ezzel egyszerre oláh kézre jutott az ősi magyar birtokok
legnagyobb része. Megindult egy erős oláh kisgazda-társadalom kialakulása s ezzel
párhuzamosan a magyar közép- és nagybirtok széttöredezése.” Megdöbbenéssel olvasom
újra és újra ezeket a sorokat. Elsősorban úgy érzem, hogy itt valami hiányzik, innen kitöröltek
néhány mondatot. Hogy következhet abból, hogy „mivel a Székelyföldön alig
volt jobbágybirtok, ennek a hatalmas földterületnek mintegy 80%-a az oláhok kezére jutott?”
Ez így képtelenség (ASZTALOS 1936, 340–341). Az 1986-ban megjelent Erdély
története említi a székely kérdést és az elvándorlást a XIX–XX. századforduló körül, és
hozzáteszi, „az elvándorlás nemcsak az erdélyiek, hanem az egész egykorú ország lelkiismereti
problémája is maradt, melynek megoldására az adott struktúrában nem álltak
rendelkezésre elégséges eszközök” (SZÁSZ 1986, 1640). Szándékosságot gyanítok, miután
véletlen észrevettem, hogy Mikszáth Kálmán egyik híres karcolatában, „A pénzügyminiszter
reggelizik” címűben, mely bekerült napjainkban is használatos általános iskolás
tankönyvekbe is, hiányzik egy mondat, mely a székelyek kivándorlásáról szól. Csak ez.
Véletlen? Ennyire kell takargatnunk a nagybirtok, a nagyüzem bűneit? Remélem, tévedtem…
(ANDRÁSFALVY 2004, 134–135).
A nagybirtokot támogató politika Trianon után is pusztította a magyar nemzetet. Elsősorban
azzal, hogy a szomszéd államok, Ausztria kivételével, azonnal földbirtokreformot
hajtottak végre a Magyarországból a Trianoni Békediktátum után nekik juttatott területen.
A mintegy 7 millió kh felosztott magyar nagybirtok földjéből nem annak volt
cselédei és más, ott lakó magyarok részesültek, hanem a győztesek. Például a Jugoszláviának
jutott Bácskában a dobrovoljacok, vagyis az első világháborúban a Monarchia ellen
harcoló, belső szerbiai vitézek, a magyar határ mentén kapták meg kisbirtokaikat,
számos új települést hozva létre az egykori földesúri majorok, puszták helyén eleven falat
képezve Magyarországgal szemben. A Bácskában ezzel kerültek az eddig többséget
alkotó magyarok kisebbségbe. A románok Erdélyben 1,6 millió kh magyar nagybirtokot
osztottak fel. „Mi az agrárreformot Erdély visszarománosítására szántuk” – vallotta be
Goga Octavián, román költő és politikus. Csehszlovákiában átlag 16 kh-as kisüzemeket
hoztak létre a magyar nagybirtokok területén, magyarok csak elvétve kaptak földet. Mindenhol
átvették a régi magyar földadórendszert, mert ennek segítségével a szétosztott
magyar nagybirtok új cseh, szlovák, szerb, román kisgazdái ugyanazon csekély földadó-
2013. JANUÁR 19
Andrasfa.qxd 2013.01.23. 10:28 Page 19
töredéket fizették, amelyet a régi nagybirtokos fizetett, ellenben az ottmaradt magyar
kisgazda továbbra is a többet (HORVÁTH 2002, 126–130, MÁLNÁSI 1959, 152). Mind
a szlovákokhoz került Felvidéken, mind a Jugoszláviába került déli végeken, mind Erdélyben
több olyan kisebb magyar népcsoport is volt, ahol lényegében az 1767-es úrbéri
rendezés következtében születéskorlátozásba kezdtek, s ez is hozzájárult az elszakított
területek magyarságának gyors fogyásához napjainkig.
Tudatosítanunk, az iskolai történelemoktatásban kellene tanítanunk azt, hogy a magyar
népben és szellemi vezetőinek legjobbjaiban sohasem aludt ki egy igazságosabb földbirtok-
megosztásba vetett remény. A XIX. század végén bontakozott ki ennek „népi mozgalma”
a Viharsarok megvetett parasztságában. Valószínű a Magyarországon is XIII. Leo
pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájának hatására, 1891-ben, fehér templomi zászlók
alatt tüntetnek Orosházán. Ezt csendőrrohammal verték szét ugyanúgy, mint három évvel
később Hódmezővásárhelyen. 1906-ban 400 helyen létesült földmunkásszövetség, de
vezetőit, közel 5000 embert ítéltetett el Andrássy belügyminiszter. 1907-ben indult meg
a magyar keresztényszocialista mozgalom, de miután a Katolikus Népszövetség szembehelyezkedett
a földreformmal, nem lett belőle a nyugat-európai kereszténydemokrata
pártokhoz hasonló, politikát és társadalmat átformáló erő. Prohászka Ottokár magára
maradt az egyházi vezetésben, és csak később, halála után bontakoztak ki a magyar egyházak
ifjúsági, elsősorban a vidék vallási, társadalmi és gazdasági-birtokpolitikai reformmozgalmai
(MÁLNÁSI 1959, 128). Az első világháború után, a Szovjetunió világforradalmi
propagandájának ellensúlyozására, a magyar kormány 1920-ban megszavaztatja
ugyancsak földreformtörvényét. Végrehajtása során 940 000 holdat osztottak ki 410 000
igénylő között. Az új törpebirtokosok elviselhetetlen összegű váltsága, a munkaállatok,
mezőgazdasági eszközök hiánya és tőkenélküliségük okán életképtelen kisüzemek csak elkeserítő
példát jelentettek további földreformkísérletektől való kiábrándításra. Ez a földreform
a nagybirtok területi arányszámát csak 6%-kal változtatta meg, 36%-ról 30%-ra.
Újabb, átfogó, az egész országot érintő földbirtokreformokra ezután már nem került sor
1945-ig. Nagyatádi Szabó István, a földreformot sürgető somogyi gazda Bethlen Istvántól
való elpártolása után kilenc nappal meghalt, és Gaál Gaszton állt az agrárreformerek
élére, és kormányképes pártot szervezett híveiből. Hat héttel azután, hogy bejelentette az
országgyűlésben pártja programját, ő is meghalt. Így lényegében két párt, mozgalom maradt
csak, és hirdetett radikális földreformot Magyarországon: a nemzeti-szocialista és
a marxista, nemzetközi alapon álló kommunista párt. Sok elkeseredett nincstelen ezekkel
kereste a kapcsolatot, vagy lett hívévé. (Akik mindkét pártot kipróbálták, azokat nem kell
mind elvtelenséggel megítélnünk, hiszen ebben a kérdésben azonosan agitálták őket.)
Emellett voltak merész, egyéni kezdeményezések is. Ezekből néhány sikerült, néhány
nem. Például Aczél József jászárokszállási plébános 1930-ban faluja nincstelen, becsületes
parasztjaiból néhányat Tolna megyében, Múth puszta 1100 holdas területére telepítette,
„az illetékes minisztériumi és pénzügyi tisztviselőkkel való előzetes tárgyalás után”. A telepesek
gyökeret vertek, meghonosodtak. Ugyanő négy környező község agrárproletárjaiból
földbérlő-szövetkezetet alakított a Batthyány grófok 2500 holdnyi birtokán. A legtöbb
bérlőnek 1935-re már saját fogata volt, sőt többen közöttük 3–4 holdat is megvettek maguknak
(FARKAS 1992, 14–15). A református egyház, az ifjúság segítségével több szatmár
megyei szegényparaszt családot próbált a baranyai, kihaló falvakba telepíteni. Olyan elöregedett,
20 kh körüli birtokkal rendelkező családokat kerestek fel, akik utód nélkül él-
tek – egyetlen fiuk a világháborúban esett el –, és ezekkel egyességet kötöttek, hogy
feles bérlőként befogadják ezeket a többgyermekes szatmári családokat, akik eltartják
gazdáikat is, és megöröklik a vagyont. A lelkes fiatalok bérelték a vasúti kocsit is, mely
elvitte a családot, például Nagydobszára. Mikor azonban megérkezett a család, csak napszámosnak
fogadták be, s még a templomi padból is kitessékeltét őket, ha történetesen
be mertek ülni abba vasárnap. Vissza nem mehettek, hiszen mindenüket eladták induláskor
(ANDRÁSFALVY 2011, 237). Megbukott Mindszenty József püspök törekvése is, amikor
az 1941-ben Bukovinából Magyarországra áthozott öt székely falu mintegy 14 000 lelket
saját püspökségének földbirtokára akarta telepíteni. Ezt a nagybirtokos püspöktársak
is veszedelmes példának tekintették, és megakadályozták. Így kerültek szerencsétlenek
a Bácskába, az akkor onnan elmenekült szerb telepesek, a dobrovoljácok házaiba, hogy
1944-ben mindent hátrahagyva meneküljenek el.
Az igazságos földbirtokviszonyokért legjobbjaink: Prohászka, Kodály Zoltán, Mindszenty,
a népi írók és a magyar egyházak ifjúsági szervezetei küzdöttek a két háború közt,
mert ezt tartották a századok óta hiányzó műveltségbeli és érzelmi nemzeti egység megvalósítása
feltételének. „Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba
fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított
emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él – (hanem) két
külön világban s kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy Keleten. Keleten pedig nincs
igazi nemzet. E végzetben gazdagság is rejlik. Mint a föld mélyében letiport őserdőben
a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-atlantiszokban a prehisztória
melege. Kultúrában: ez óriási tartalék s jövő. Keleten „van miből”, csak föl kell fakasztani
és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban: ezek a lelki önkormányzatok
megőriztek. Politikában azonban iszonyú boldogtalanság. E tétova műveltekből és
kitagadott parasztokból álló félnemzetek” – így látja ezt Németh László 1940-ben. Kodály
Zoltán ugyanezt a kérdést fogalmazta meg több ízben is: „A magyar kultúra örök
harc a hagyomány (népi kultúra) és a nyugati (európai, iskolai) kultúra között. Béke csak
úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává saját törvényei szerint, Európától csak
azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janusz arcunk
lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj–
tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli
világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp
lenni, hanem híd s talán mindkettővel összekötő szárazföld? Feladatunk elég volna újabb
ezer évre!… Hogy a nemzet lehajol a néphez, igyekszik megérteni és felemelni, nem
pusztán irodalmi vagy zenei jelentőségű dolog. Életbevágó fontosságú és hosszan tartó
történeti folyamat fordulópontja ez. A regeneráló folyamaté, mely lassan még akkor indult
el a nemzetben, amikor a török háborúk után szinte végelgyengülésben, aléltan feküdt,
mely még ma is tart. Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes
tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot. Olyan ideál ez, melyért a nyugati,
nálunk sokkal egységesebb nemzetek is időnként újra meg újra küzdeni kénytelenek”
(NÉMETH 1992, 1275, KODÁLY 1939, 4, 17, u.ö 1977, 13). Igen, a „homogén nemzet”,
mely nem zárja ki a nemzetből azt kultúrájával, kenyerével, fiai vérével fenntartó, de
földjétől, méltóságától megfosztott népét. Egységes nemzet, melyben annak minden
egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot. Ezért küzd az egymással
nagy hasonlóságot mutató KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos
Titkársága), a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesületek), a regőscserkészek, a Gyöngyösbokréta-
mozgalom. Mindegyik lényegében a parasztság, a magyar nép erkölcsi, műveltségi és
gazdasági felemelkedésén munkálkodott a krisztusi evangélium alapján. Ugyanakkor a népi
hagyományoktól már elszakadt, polgári, városi, európai műveltségben felnövő ifjúsággal
akarták megismertetni egy világviszonylatban is kiemelkedő gazdagságú, hagyományos
magyar népi műveltséget a falusi és városi népfőiskolák, az Éneklő Ifjúság s az
ehhez kapcsolódó, hasonló szervezetek és mozgalmak segítségével.
Én úgy látom ma – és ebben nem hiszem, hogy egyedül vagyok –, hogy ez a szép és
az ifjúságot megfogó eszmei erjedés egy-két évtized alatt elérte volna célját: megújította
és egységbe fogta volna végre a népet és nemzetet. Közbejött azonban a második világháború
s annak végén a szovjet megszállás, mely éppen a földreform gyors végrehajtásával kívánta
megnyerni a tömegeket. Nem kétséges, hogy a megszállókkal együttműködő hatalom
ezt már úgy rendezte, hogy a „kollektivizálást” előkészítse. Ennek ellenére 1945 és 1949 között
a magyar mezőgazdaság hihetetlen gyorsan kiheverte a háború pusztításait, és felderengett
egy biztató jövő. A közös gazdaságok brutális szervezése a magyar parasztság megalázásával
és megtörésével Werbőczi kitagadó törvényénél is súlyosabb csapást jelentett,
melyet csak betetőzött a ránk erőltetett kárpótlás.
Ma, az Európai Unió elképzelésének megfelelően az ország földjét az olcsó, mezőgazdasági
nyersanyag előállítására jelölték ki, és az erre legalkalmasabb gépesített nagybirtokok
történelmünk során sohasem tapasztalt aránya csak a hasonló szerepre kijelölt volt
gyarmatokon jött létre, miközben az Uniót alapító régebbi és gazdagabb, szerencsésebb
sorsú tagállamok szigorúan védik családi gazdaságaikat.
Választanunk kell, mire való a föld? Profitot, nyereséget hozó tőke vagy életet jelentő
alap. A nagyüzem mintája a tökéletesen gépesített amerikai vállalkozó, aki a legkevesebb
befektetéssel, a legkevesebb élőmunkával jut nagy jövedelemhez. Igaz, gazdasági
számítások szerint 14 tonna olajból állít elő egy tonna marhahúst. A gépek jelentősen
szennyezik a levegőt, a nehéz gépek tönkreteszik a talajszerkezetet, a műtrágyák és növényvédőszerek
beláthatatlan egészségkárosodást okoznak, miközben a nagy táblák monokultúrái
megnövelik a víz és szél talajerózióját, elsodródását. Szerves trágyázás alig történik,
és a számítások szerint ma területegységenként csak egynegyedét tartja el annak
a lakosságnak, mely ugyanazon a területén megélne családi gazdaságokban. Magyarország
termékeny, de sérülékeny földjén egyedülálló minőség teremhet, ha visszatérünk
a természettel való együttműködés évszázadok alatt kialakított módozataihoz, az ártéri
gazdálkodás különféle formáihoz. Az árterületek vízmentesítése annak idején a nagybirtokosok
gabonatermelésének érdekében történt. Okos, hagyományos módszerekkel ötszörös
vagy akár tízszeres értéket lehetne termelni a visszaállított ártérben a sokoldalúan
gazdálkodó családi kisüzemekkel. A régebbi, felszámolt vízgazdálkodás megőrizne évenként
több ezer tonna műtrágyaértékű humuszt is, amely most a Fekete-tengerben vész
el. De legfőképpen a családi gazdaság megőrizné az ország életgazdagságát (biodiverzitását)
és magyar nemzet életét is.
A történelmi példák figyelmeztetnek. A döntéshozók kezében van a nemzet jövője.
Mintegy 500 év után végre nemzetté válunk, vagy aláírják népünk és földünk halálos ítéletét
azáltal, hogy elfogadjuk a nekünk szánt cselédszerepet, a nagybirtokot a családi gazdaságokkal
szemben. 
22 HITEL
Andrasfa.qxd 2013.01.23. 10:28 Page 22
2013. JANUÁR 23
IRODALOM
ANDRÁSFALVY BERTALAN
1975. Falusi műveltségi csoportok Baranyában. In Együttélő népek – eltérő értékrendek. Szerk. Máté Gábor.
Studia Ethnologica Hungarica, XIV, 2011, 223–261.
2004. Hagyomány és környezet. In Az Idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára.
III. k. Szerk. Nagy Ilona. Budapest.
2007. A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium Kiadó.
2010a. Történelem a hagyományban. In Szent László nemese. Bakay Kornél 70 éves. Szerk. B. Perjés Judit,
Varga Tibor. Budapest.
2010b. A magyarságkép torzulásai a Világban és bennünk. Szent György Könyvek. Szerk. Szijártó István.
Keszthely, Balaton Akadémia.
ASZTALOS MIKLÓS
1936. A történeti Erdély. Budapest.
IFJ BARTA JÁNOS
1996. Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása 1711–1790. In Magyarország agrártörténete. Szerk.
Orosz István, Fűr Lajos, Romány Pál. Budapest.
BERLÁSZ JENŐ
2010. Erdélyi jobbágyság – magyar gazdaság.Válogatott tanulmányok Szerk. Buza János – Meyer Dietmar.
Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek, 5. Argumentum Kiadó.
BERZSENYI DÁNIEL
1956. Összes művei. Budapest.
DÉNES ANDREA
2012. Babai Dániel, Papp Nóra, Molnár Zsolt: Ehető vadon termő növények Magyarországon és a Kárpátmedencében
élő magyarok körében néprajzi és etnobotanikai kutatások alapján. Kézirat.
DÉLVIDÉKI S. ATTILA
2007. Lángoló temetők. Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai. Bemutató kötet.
DITZ, HEINRICH
1993. A magyar mezőgazdaság. Népgazdasági tudósítás a kir. bajor Közmunka és Kereskedelmi és Államminisztérium
részére. 1867, Budapest.
FARKAS GYÖRGY
1992 A KALOT mozgalom és népfőiskolái. Érd.
FRISNYÁK SÁNDOR
1992. Magyarország történeti földrajza. Budapest.
GOWDY, JOHN
2004. A biodiverzitás értéke. KOVÁSZ, VIII. évf., 1–4. sz.
GYŐRFFY GYÖRGY
1977. István király és műve. Budapest.
HOFER TAMÁS
2009. Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai. In Hofer Tamás:
Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. MTA Néprajzi
Kutató Intézet.
KISS GÉZA
1937. Ormánság. Budapest.
KODÁLY ZOLTÁN
1939. Magyarság a zenében. Budapest.
1973. A magyar népzene. Budapest.
KOPP MÁRIA – SKRABSZKI ÁRPÁD
1993. Magyar lelkiállapot. Budapest.
KUBINYI ANDRÁS
1997. A magyar királyság népessége a XV. század végén. In Magyarország történeti demográfiája
(896–1995). Szerk. Kovacsics József. Budapest.
MÁLNÁSI ÖDÖN
1959. A magyar nemzet története őszintén. München.
MOLNÁR GÉZA
2011. Vizeinkről szólván. In Tanka Endre – Molnár Géza: Nem én kiáltok, a föld dübörög. A nemzeti
megmaradás programja a fölről és a vizekről. Bp., Kairosz K.
Andrasfa.qxd 2013.01.23. 10:28 Page 23
24 HITEL
NÉMETH László
1992. A minőség forradalma. Kisebbségben, II. k. Budapest, Püski.
OLÁH János
2002a. Ártéri erőforrások és haszonvételek a Tisza völgyében. In dr. Szabóné Komlovszky Ildikó (szerk):
„JUTEKO 2002” Tessedik Sámuel jubileumi mezőgazdasági víz- és környezetgazdálkodási tudományos
napok Szarvas, 2002. aug. 29–30.
2002b. Természettermelő földművelés. In Szántani kén’, tavasz vagyon. Föld–vidék–politika az ezredforduló
után. Szerk. Dulai Sándor – Győri Nagy Sándor. Budapest.
SIMÓN Péter
1903. A székely kivándorlás. Budapest, a szerző saját kiadása.
SZÁSZ Zoltán szerk.
1986. Erdély története, I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó.
SZTRIPSZKY Hiador
1908. Az erdélyi halastavak ismeretéhez. Régi és új halastavak. Kolozsvár.
TANKA Endre – MOLNÁR Géza
2011. Nem én kiáltok, a föld dübörög. A nemzeti megmaradás programja. A földről és a vizekről. Budapest.
TONK Sándor
2000. Táj és ember az erdélyi Mezőségben. In Táj és történelem. Szerk. R. Várkonyi Ágnes. Budapest.
TRIER, Jost
1963. Venus. Etymologien um das Futterlaub. Münsterische Forschungen 15. Köln–Böhlau.
ANDRÁSFALVY BERTALAN (1931) néprajzkutató, egyetemi tanár. 1990 és 1993 között művelődési és közoktatási
miniszter volt.
Ha elszállt az angyal (papír, szén; 1995)